Keresse a fotós a pásztorát, a pásztor a fotósát!

A gyepek titkai fotópályázat jelenlegi kiírásában a gyepekhez kötődő pásztorélet és pásztortudás bemutatása a pályázók egyik választható feladata. A témának az ad aktualitást, hogy az ENSZ 2026-ot a legelők és pásztorok nemzetközi évének nyilvánította – Molnár Zsoltot kérdeztük a témáról, aki amellett, hogy a pályázat zsűrijének tagja, a nemzetközi év több munkacsoportjában is részt vesz.

A gyepek titkai fotópályázat jelenlegi kiírásában a gyepekhez kötődő pásztorélet és pásztortudás bemutatása a pályázók egyik választható feladata. A témának az ad aktualitást, hogy az ENSZ 2026-ot a legelők és pásztorok nemzetközi évének nyilvánította – ehhez is kívánnak csatlakozni a szervezők a meghirdetett témával. Molnár Zsoltot kérdeztük a témáról, aki amellett, hogy a pályázat zsűrijének tagja, a nemzetközi év több munkacsoportjában is részt vesz.

Magyarország első természetvédelmi témájú, Európai Unió által támogatott LIFE integrált projektje a Grassland-HU, amelynek célja a pannon gyepek és kapcsolódó élőhelyek hosszú távú megőrzése. Miért tartod fontosnak a gyepek természetközeli kezelését?

Ha európai léptékről nézünk a hazai gyepekre, azaz a pannon gyepekre, akkor nemcsak a fajgazdagságuk érdekes. A pannon gyepeknek azon túl, hogy vannak speciálisan pannon fajai, vannak olyan fajkombinációk is, amik különlegesek európai kitekintésben. Emellett nálunk vannak olyan gyepek, amelyek több tízezer évesek, a jégkor óta gyepként léteznek, nem volt rajtuk erdő úgy, mint Nyugat- vagy Észak-Európában. Azok a gyepek, amelyek több tízezer évesek, azokat mindig is legelte valami –mamut, bölény, vadló, vadszamár –, ezt cseréltük le a bronzkor környékén teljesen házi jószágokra, így azóta is legeltetve vannak – időnként túllegeltetve, időnként alullegeltetve. Nem csoda, hogy napjainkban ezek a gyepek igénylik is ezt a fajta kezelést. Nem lehet őket simán magukra hagyni, mert akkor legtöbb esetben beerdősödnek, vagy elavarosodnak, vagy pedig – hiszen most már más a világ – tájidegen inváziós fajok jelennek meg rajtuk. Mindenképpen kell valamiféle természetvédelmi kezelés ezeken a gyepeken, mert nincs már elég vad, őshonos, legelő állatunk. Ugyanakkor, ahogy hagyományosan vagy ha intenzíven legeltetünk, az nem felel meg a természetvédelmi céloknak. Tehát itt mindenképpen egy együttműködés kell az állattartók, pásztorok, illetve a természetvédők között.

Mivel járulnak ehhez hozzá a pásztorok?

Hogy hogyan legeltettek a pásztorok nagyon-nagyon régen, azt sajnos nem tudjuk. Azt tudjuk, hogy időnként voltak olyan nomád vagy letelepedett korszakok, amikor nagyon túl volt legelve a táj, voltak háborúk, amikor alul volt legeltetve. Amit látunk, az a 20. és 21. századi legeltetés. Az eddigi kutatások azonban megmutatták, hogy a pásztorok olyan sokat tudnak ezekről a gyepekről, meg a jószág és a gyep viszonyáról, hogy ezt a tudást érdemes használni a természetvédelmi kezelésben is. De hogy mi a természetközeli gyepkezelés? Ezt nem könnyű definiálni, hiszen az elmúlt évezredekben nagyon sok változata lehetett annak, hogy hogyan kezelték és hasznosították ezeket a gyepeket. A pásztorok tudása nélkül azonban nagyon nehéz természetvédelmi célú gyephasznosításban gondolkodni, ugyanakkor, amit a pásztorok tudnak a gyepekről, az nem elég ahhoz, hogy a biológiai sokféleség teljességét megőrizzük a gyepterületeken. Már csak azért sem, mert a pásztorok egy sor ritka, apró termetű növényt, állatot nem ismernek, mert nem fontosak nekik. Másrészt pedig annyira gyorsan változik a világ, hogy a pásztorok viszonya az újonnan megjelent inváziós fajokhoz még nem stabilizálódott, még nem volt annyi ideje a kultúrának, hogy adaptálódjanak az inváziós fajok egy jó részéhez. Mindezek miatt az lehet a megoldás, hogy együttműködik a pásztor, a természetvédő és az ökológus, és együtt találják ki azokat a kezelési megoldásokat, ami jó a természetnek, a pásztornak és a jószágnak is. Itt nem arról van szó, hogy a pásztorok tudását egy az egyben tudja „hasznosítani” a természetvédelem, hanem hogy együtt találjanak ki adaptív kezelési megoldásokat. Az sem elég, hogy a pásztorok tudását valaki „legyűjti”, majd egy természetvédő azt „hasznosítja”, mert a természetvédő általában nem ért a jószágtartásához. Ebből már voltak vicces történetek: amikor a természetvédő kitalálta, hogy a jószágnak hogyan kell viselkednie egy optimális természetvédelemi kezelés kapcsán, csak nem mondták el a jószágnak, hogy miként kellene viselkednie. Érdemes tehát a pásztoroknak és a természetvédőknek együtt kitalálni az ideális legelőkezelést.

Beszéljünk a pásztorokról általában és feladataikról? 

Rendben, definiáljuk, hogy ki a pásztor. A rendszerváltás előtt is, de azóta is igen gyakran „liter boros” vagy „nejlon szatyros” ember áll a jószág mellett, akit az élet keserű oldala ebbe a sokszor megalázó, akár rabszolgasorban tartott helyzetbe vitt – ők nem pásztorok. Ők jószág mellett lévő emberek. A pásztor az, aki a jószág érdekében jön-megy, érti a jószág igényeit, érti a legelőt, amin legeltet, térben és időben finom léptékben mozgatja a jószágot a mozaikos legelőn, és megpróbál hosszútávon úgy gazdálkodni, hogy a jószágnak is, a legelőnek is jó legyen, hiszen neki ezek az erőforrásai. Fontos kimondani: a jó pásztor nem akarja tönkretenni a legelőjét. Ettől még előfordul, hogy egy pásztor degradálja a legelőjét, de ezt nem jószántából teszi. Meg kell nézni, hogy milyen kényszerek alatt teszi ezt, és ebben a természetvédelem tud segíteni. Nem a pásztort kell megváltoztatni, hanem az ő lehetőségeit. A pásztor tehát az, aki érti a pásztorszakmát.

A pásztorok érdekes, adaptív emberek, akik folyamatosan alkalmazkodnak a külvilághoz, mind a társadalmi, mind a természeti változásokhoz. Általában megfontoltabban adaptálódnak és változnak, mint a modern városi ember. Ők akkor szeretnek változtatni valamin, amikor látják az értelmét, ezért is fontos, hogy a természetvédelem együtt dolgozzon a pásztorokkal. Ugyanis a pásztorok sokszor nem értik, hogy a természetvédő mit akar. Túl gyors a világ, túl gyorsan repkednek újabb és újabb fogalmak, szakszavak, állatnevek, növénynevek, szabályok, törvények, rendeletek. Bár a pásztor adaptív, de az adaptációhoz időre van szüksége, ezzel szemben a természetvédő siet, hiszen meg akarja védeni a gyorsan pusztuló természetet, emiatt sokszor kapkod, nincs ideje kivárni sem a tudományt, sem a pásztorok megfontolt adaptálcióját. Ebből fakad az, a tudományos szempontból amúgy izgalmas kihívás, hogy hogyan tudjuk az együttgondolkodásnak az időtényezőjét kezelni, mondjuk felgyorsítani a két fél egymástól való tanulását.

Hagyományos vagy modern technológia és tudás?

Mi jelen esetben a modern technika? Például a villanykerítés. Sokan villanypásztornak hívják, pedig a villanydrót nem tud pásztorolni. Megjegyzem, egyik nyelven sem hívják pásztornak. Azt gondolom, ahogy egy riportert sem hívunk villanymagnónak, meg egy operatőrt sem hívunk webkamerának, ugyanígy egy drótot sem szabad villanypásztornak hívnunk. Ez a „modern” technika egyértelműen zsákutca, tulajdonképpen kiöli azt az embertípust, aki ismeri ezeknek a gyepeknek a dinamikáját, hasznosíthatóságát. 20-30 éven belül teljes természetvédelmi zsákutcához vezethet. Ugyanakkor a legelést lehet villanykerítéssel szabályozni, ez sok esetben természetvédelmi szempontból is hasznos: kikeríteni vagy bekeríteni legelésérzékeny foltokat, vagy út mellett védeni a jószágot, de lecserélni a tájat ismerő embert villanydrótra nem szabad, az meg fogja bosszulni magát. Már most vannak erre jelek, hogy ebből nagy baj lesz. Pásztorképzésbe, a pásztorutánpótlás biztosításába kell fektetni, nem ilyen és más technikai fejlesztésekbe.

Vagy vegyünk egy másik modern technikát. Mondják, a drónokkal lehet majd terelni – ez vicc. A dróntól körülbelül egy óráig fél a jószág, amíg rájön, hogy nem harap. Aztán vannak olyan innovációk, hogy chipet ültetnek a jószágba, amely egy kis elektromos sokkot ad a jószágnak, amikor átlépi a térinformatikai térképbe felrajzolt vonalat – mondhatom „imádni való”. Mi van, ha épp nem működik a műhold? És egyébként is, ki fizeti ki a beruházási költséget, és kinek az érdeke, hogy ebben a kérdésben is a globális gazdaság szereplőitől tegye függővé a hazai jószágtartót? Vetett, intenzív legelőkön esetleg működhet, de egy mozaikos növényzetű nemzeti parkban, és főleg egy, épp a pásztorság miatt kulturális világörökségi területen? 

Ezek a megoldások nem erősítik a táj és az ember együttműködését. Ezek a technikák elidegenítik az embert a tájtól, ami keresztbe tesz a természetvédelemnek, végül a gyepnek.

Mi a helyzet a kiegészítő kezelésekkel, például a kaszálással?

A kaszálás nagyon izgalmas, mert a legfajgazdagabb gyepek Európában szinte mindig kaszálórétek. Van kivétel, például Erdélyben vannak legelők, amelyek ugyanolyan fajgazdagok, de alapvetően a kaszált gyepek a fajgazdagabbak. Ennek nem tudjuk pontosan az okát, lehet az egyik oka az, hogy a jégkorban kevesebb avar képződött, ezért ezek a gyepek megszokták a kevés avart. A kaszálás valójában a jégkornak a hidegét is imitálhatja, eltünteti azt a felesleges avart, amivel nem tud megbirkózni az adott gyeptípus. A másik ok az lehetett, hogy a kaszálásnál el lehet kerülni a túllegeltetést, hiszen nincs jószág. Túlkaszálni is lehet, de jól kaszálni könnyebb, mint jól legeltetni. A gépi kaszálás a növényzet szempontjából nem túl kritikus, de rengeteg zoológiai ellenérv van rovarok, gyíkok és békák kapcsán, tehát a gépi kaszálás természetvédelmi szempontból nem optimális.

A pásztorélet és pásztortudás kategóriában a fénykép mellett egy leírást kell készítenie a pályázónak a képen látható pásztorélet-elem bemutatására. Milyen tanácsot adnál a fotósoknak, mire figyeljenek az alkotási folyamatban?

Eddig szóltunk már arról, hogy mennyire fontos az együttműködés a pásztorral. Ez nemcsak a természetvédő és a kutató esetében igaz, hanem a fotós kapcsán is. Hiszen ami legelőt lefotóz, ami jószágot, ami kutyát lefotóz, az is tulajdonképpen szellemi termék. Azon valaki dolgozott, hogy például az a gulya úgy nézzen ki, az a kutya pedig olyan szépen fordítsa a nyájat vagy gulyát. Nagyon gyakran elfelejtjük, hogy a pásztoroknak is vannak emberi jogaik, pl. az önreprezentációhoz való jog, azaz hogy mit és hogyan szeretne magáról megmutatni a világnak. Az föl sem merül egy fotósban, hogy lefotózzon egy Kossuth-díjas színészt a lakásában, és utána anélkül, hogy megmutatná neki a fotót, kiállításra vagy versenyre vigye. Miért gondoljuk, hogyha egy pásztort fotózunk, vagy az ő gulyáját, nyáját, akkor nem kell neki is megmutatni, kikérni a véleményét, hozzájárulását? Ez a Felvilágosodás óta, azaz a 18. századtól velünk élő dolog, hogy a művelt ember az, aki sok egyetemet végzett és a színpadon szerepel, a parasztember meg a pásztorember az pedig elmaradott, a múltnak a csökevénye, maradványa, őneki kevesebb joga van. Bizonyos hozzáállásaink tudat alatt is leképezik ezt az értékrendet. Ezért van szükség az ún. dekolonizációs kutatási és együttműködési megközelítésekre, ami most ebben a fotópályázatban is magvalósul. A pásztort tiszteljük meg azzal, hogy megmutatjuk neki a fotókat, sőt akár együtt is jöhetünk majd a verseny eredményhirdetésére.

Itt kell beszélni arról, hogy milyen az etikus fotó? Természetfotózásban már régóta tudjuk, hogy a sasfészek körül levágni az ágakat vagy a gémfészek körül kiirtani a nádat az nem etikus, és ez így is van jól, ezeket még az 1980-as években helyretette a természetfotózás. Pásztorfotózásnál mi az etikus? Vegyünk egy példát: valaki kihajtja a gulyáját, ráadásul nem is a sajátját, hanem egy cég gulyáját április végén a legelőre, és elég ramaty, kora tavaszi állapotban van a marha. Ezek után valaki odamegy és lefotózza. A városinak nem tűnik fel, hogy milyen állapotban van az a marha, hiszen kék az ég, zöld a fű… Majd a fotó bekerül a versenybe. Ez egy etikátlan dolog. Etikátlan dolog olyanról fotót készíteni, amit a pásztor nem tart etikusnak, az ő etikáját is követnünk kell. Magyarul, egyeztessünk a fényképezés előtt és alatt, majd mutassuk meg a képeket a pásztornak.

Most jön a harmadik szint, hogy miután ő is része az alkotásnak, azon keresztül, hogy mit fotózott le a fotós, ezért interpretálják közösen, hogy mit is lehet látni a fotón. Tehát ne csak a városi fotós mondja el, hogy mit gondol arról a fotóról, hanem maga a pásztor is. Ezért kértünk egy rövid, közösen megalkotott szöveget a pályázatban. Örülni fog a fotós is, ha jobban megismerkedik a pásztorral, mert akár még érdekesebb fényképezési témákat kaphat, ha a pásztorral együtt dolgozik. És a pásztor is örül, mert megtisztelték, és hozzáadhatott a történethez. Számos filmet csináltam már pásztorokkal, és tudom, hogy bizonyos részletei a filmnek csak azért valósultak meg, mert a pásztor adott ötletet, hogy mit kellene megfilmesíteni.

Hogyan lehet felvenni a kapcsolatot egy pásztorral, mit javasolsz?

Ha a fotós a természetben, a legelőn találkozik a pásztorral, akkor odamehet hozzá, köszöntheti, persze lehetőleg úgy, hogy közben ne zavarjuk meg a legelő vagy delelő jószágot. Odamehet, beszélgethet vele, közben szemügyre veheti, hogy jó-e a pásztor, a gulya, a táj. Akkor el lehet mondani neki, hogy egy pályázatra készítene fényképet, pásztorról, legelőről, gulyáról és a tudásról, ami itt koncentrálódik. Megkérdezheti, mit szólna ehhez, és azt gondolom, hogy a legtöbb pásztor erre majd azt válaszolja, hogy „na, hajrá, csináljuk”. Ekkor indulhat meg az együttműködés: mi legyen a téma, és mi hozzá a legjobb időpont.

Amennyiben nem a legelőn találkozik a fotós a pásztorral, hanem pl. egy fesztiválon, akkor ott is megkérdezheti tőle, hogy kimehet-e a legelőjére. Innentől pedig a legelőn találkoznak legközelebb. Az adott nemzeti parkkal is érdemes felvenni a kapcsolatot, és vannak nagyobb cégek, mint a Hortobágyi Nonprofit Kft., velük is lehet egyeztetni. Mindenképpen a pásztortól is illik megkérdezni, hogy szóljunk-e még valakinek a fényképezés kapcsán. Ez lehet a jószág tulajdonosa és lehet a természetvédő, vagy valaki más. Ha így viselkedik, minden szépen fog gurulni, nem kell ettől megijedni. A lényeg, adjunk esélyt arra, hogy a pásztor jelezze, szerinte mi az izgalmas, mit szeretne, mint nem szeretne, mi az etikus, és ne felejtsünk el fényképeket vinni (de legalább küldeni) a pásztornak. Ezt régen még papíron csináltuk, ma lehet, hogy telefonon érdemes, mert ő is ott tárolja inkább a képeit. Minden pásztor örül, ha kap olyan képet, amelyen ő szerepel, vagy a jószágáról készül. A legjobb képből pedig érdemes egy bekeretezett példányt adni neki.

Keresse tehát a fotós a pásztorát, a pásztor a fotósát, és segítsék egymást!

Ezzel a feladattal, valamint a 2024–25-ös kategóriákkal (négy évszak a gyepeken) még jobban betöltheti a pályázat az edukatív, ismeretterjesztő jellegét. Mit gondolsz erről?

Ennek a LIFE integrált projektnek az egyik fő szereplője az az ember, akinek a kezében vannak a gyepek. A természetvédelem rájött az elmúlt évtized megannyi kudarca után, hogy a helyi ember ellenében – még ha el is érünk sikereket – sokkal nehezebb előre menni, mint a helyi emberrel együttműködve. Az az európai természetvédelemnek egyik nagy kudarca, hogy nem tiszteli azokat az embereket, akik fenntartják azokat a féltermészetes gyepeket, erdőket, mocsarakat, amiket aztán védeni akarunk. Erről nemrég írtunk is egy tanulmányt.

Engedj meg egy személyes kérdést! Honnan jött benned az indíttatás, hogy ezekkel a témákkal foglalkozz, kutasd őket?

Több szálon indult párhuzamosan. Egyrészt feleségemmel Biró Mariannával, az Alföld növényzetének elmúlt 200-250 évét kutattuk. Egy idő után egyre jobban kezdett érdekelni minket, hogy az, aki változtatja a tájat, mondjuk a gazdálkodó ember vagy a természetvédő, mit tud a természetről, miközben változtatja a tájat? Egész egyszerűen a „hatótényező” tudása érdekelt, mint kutatót.

A másik vonal, hogy jártunk hagyományőrző népfőiskolákra, és ott feltűnő volt, hogy a magyar kultúrának nagyon sok szelete újraéledt, például a néptánc, népzene, népi öltözködés, népmesék, de a népi ökológia valahogy kimaradt. Andrásfalvy Bertalanon és néhány más emberen kívül szinte senki nem vette észre, hogy a kultúrának van egy ökológiai szelete is. Ez ugyanúgy megismerésre és tiszteletre szorul, illetve „felhasználásra” érdemes.

A harmadik szál pedig, hogy parlagfű-allergiás lettem, és onnantól nem volt könnyű az Alföldön augusztus–szeptemberben terepen dolgozni, úgyhogy Erdélybe mentünk, részben családosan is, két kisgyerkőccel. Ott megtapasztaltam a székely ember természetismeretét, meg a tájait, melyeket aktívan alakít. Ott rájöttem, hogy más tudással, más értékrenddel más tájat hoz létre egy emberi közösség. Ez a három szál összeért, 2005-től intenzíven foglalkoztunk először Gyimessel, Hortobággyal, aztán Mongóliával, most pedig már Iránban, Kenyában és Szerbiában is próbáljuk megismerni a helyi hagyományos ökológiai tudást, a tájban élő ember értékrendjét, világnézetét.

Nyitókép: Ambrus Tímea – Wellness, A gyepek titkai IV.